Jelentések az Arany Szívről

Nyolc év és több, mint kétszáz előadás után elköszönt a Mozart! című musical az Operettszínházban.
Kissé megijedtem, mikor láttam, hogy leveszik műsorról a darabot, ugyanis a slágereit már jó ideje kivűlről fújom, sajnáltam volna, ha nem látom élőben is a musicalt. Az utolsó előadás kuriózumokkal búcsúzott (többek között színpadra lépett az összes eddigi szereplő), ezért arra már jóval korábban elfogytak a jegyek, de most nem is bántam én az utolsó “egyszerű” Mozart! előadásra voltam kíváncsi. Mano természetesen most is felülmúlta önmagát és sikerült két jegyet vennie az áhított utolsó előtti előadásra május 3-án.
A történet a végkifejlettel kezdődik, mert már az elején tisztában vagyunk vele, hogy Mozart évek óta halott. Sírhelyét a felesége, Constanze és a kor híres-hírhedt tudósa – Doktor Messmer (Marik Péter) keresi. Egy pillanatra mintha Mozart szellemét látnánk a magasban, s ezzel együtt életre kel a múlt…
Wolfgang Amadeus Mozartot és nővérét Nannerl-t édesapjuk, mint csodagyerekeket hordja körbe a nagyvilágban és zenélteti fáradhatatlanul a fellépéseken. Azonban ahogy idősödnek a gyerekek úgy fogy az érdeklődés irántuk, így Mozart – Nannerl (Vágó Bernadett) nélkül – utolsó “turnéjára” Párizsba megy édesanyjával. Édesapját, Leopold Mozartot (Pálfalvy Attila) – aki a salzburgi érseki udvar zenésze volt – az új érsek – Colloredo (Németh Attila) – nem engedi. Útközben Mozarték huzamosabb időre megálltak Mannheimben, ahol Mozart (Mészáros Árpád Zsolt) szerelmi kalandba keveredik a Weber család három lányának legidősebb tagjával, Aloysia Weberrel (Vörös Edit). A lány anyja (Felföldi Anikó) partiképes fiatalokat keres leányai számára, de Mozarték továbbindulnak Párizsba. Wolfgangot megfogja az a fajta szabadságérzet, amit a franciáknál lát, de édesanyja (Papadimitriu Athina) váratlanul megbetegszik és meghal. Wolfgang összeroppan és megérti, hogy hiába maradt belül csodagyerek, most felnőtté kellene válnia. Szerencsére Mozart nemcsak tehetséges előadóművész, hanem zseniális zeneszerző is. Gyerekkorától fogva komponál akár egész estés darabokat is. Így hazatérve az érseki udvar zenésze lesz, bár személy szerint sosem jön ki Colloredoval, de az érsek kénytelen elismerni tehetségét. Mígnem egy napon úgy megsérti a főpapot, hogy az szó szerint kidobatja a palotából.
Waldstätten bárónő (Füredi Nikolett) javaslatára – és édesapja féltése ellenére – Wolfgang Bécsbe költözik. A bárónő bevezeti őt az udvari életbe, de tapasztalatlan Mozartra sajnos tapadnak a rajta élősködő “barátok”. Egyedül maradt édesapjának és nővérének alig-alig tud hazajuttatni valamit. Bécsben rátalál újra a Weber család, de Aloysia időközben férjhezment és saját karrierjét építgeti, mint operaénekesnő. Wolfgang beleszeret Aloysia húgába, Constanze-be (Vágó Zsuzsi), akinél érzelmei viszonzásra találnak. Bár apja erős ellenérzéseket táplál a Weber család iránt, Wolfgang mégis feleségül veszi szerelmét. Az élet nem egyszerű a zseni mellett, bár Constanze próbál megfelelni, mint múzsa, a hétköznapok őt is nyomasztják. A Weber család – mint várható volt – kihasználja Wolfgangot és folyamatos anyagi követelésekkel nyaggatják őt. Közben Mozart édesapját hívatja az érsek, aki hiába is próbálja megfejteni a zseni lényegét, nem jut előre. Arra kéri Leopoldot, hogy hozza vissza fiát az érseki udvarhoz. Persze Mozartnak esze ágában sincs visszautazni Salzburgba, hiszen immár a császár előtt is felléphet. Emanuel Schikaneder (Bálint Ádám) színházigazgató felkéri őt, hogy írjon zenét az általa írt A varázsfuvola című darabhoz. Mozart már sikeres zeneszerző és előadó (bár zsenijét a kortársai még nem mind értik), ugyanakkor báb az őt kihasználó emberek kezében. Apjával folyamatosan leveleznek és ő folyton megfeddi őt: mondván “írjon egyszerűbben”, nem érti, hogy a géniusznak nem lehet parancsolni. Mégis apja halálát nagyon nehezen viseli, szinte meghasonlik. Találkozása a zsenit hajszoló Colloredoval szinte már csak lázálomnak tűnik. Már Contanze sem képes őt visszarántani az életbe. Élete utolsó megbízatását egy magát titokban tartó megbízótól kapja, aki saját magát akarja feltüntetni íróként a zeneműhöz. A súlyosan beteg Mozart minden ellenérzése ellenére megírja a kért zeneművet, ami nem más, mint egy reqiuem…
A darab kerettel zár: Constanze és Messmer megtalálják Mozart sírját. De a szomorú befejezés egy reményt rejt magában: Mozart most is itt él közöttünk – a zenében.
Meglepő, de a darab viszonylag hűen követi Mozart életét – természetesen dramatizálva itt-ott a jeleneteket hogy megfeleljen egy színpadi előadás követelményeinek. A zenéje ennek ellenére inkább mai, nem próbál meg a Mozart korabeli zenékre hajazni. Így a jelmezek többsége is modern szabású, egyedül a kis Amadé ismert piros ruhácskája rikít a szereplők visszafogott sötét tónusú ruhái közt.
S itt kell megemlítenem, hogy a darab lényeges szereplője Amadé, a porcelánfiú (Földes Marci). Aki nem szólal meg és senki sem látja őt Mozarton kívül. Valójában ő a kis Mozart, a csodagyerek, a zseni, aki tovább él a felnőtt zeneszerzőben és Mozart vérével írja annak zenedarabjait. Ugyanakkor társa is, aki védi, nem szakad el tőle egy másodpercre sem. Irányítja vagy hagyja magát irányítani általa – ez nem teljesen egyértelmű.
A díszletek is inkább a mai kort idézik. A színpad egyik lényeges eleme egy hatalmas korong, amely hol sírhalom, hol kupola – a jelenettől függően. Átforgatása azonban minden esetben nagyon látványos. Díszletelem a vetített háttér is, amely több esetben is izgalmassá teszi a jelenetet. Például a salzburgi érsek lovasszános jeleneténél, ahol két “síelő táncos” is segít a mozgás érzékeléséhez, valamint Constanze “Forog a tánc” dalánál, ahol nagyban kivetítik az arcát forgás közben, így a néző is szinte beleszédül a pörgésbe.
A rendezés pergő és nem hagyja unatkozni az embert. A néző abban a szerencsés helyzetben van, hogy nemcsak az események láncolatát követheti, hanem a szereplőkben lejátszódó belső drámának is tanúja lehet. Érezzük Nannerl rajongó szeretetét öccse iránt és megértjük Leopold féltő intelmeit, átérezzük Constanze szerelmét és talán egy kicsit megértjük Colloredo őrületbe átcsapó kíváncsiságát is, amellyel mind Wolfgang felé fordulnak. Ugyanakkor – Amadé segítségével – legfőképp Mozart belső vívódását követhetjük, ahogy a kis csodagyerekből egy korát megelőző, meg nem értett zsenivé fejlődik. A legszívszorítóbb jelenet, amikor Mozart meghasonulva önmagával ledobja ruháit és a néző azt érzi: nemcsak egy csupasz ember van előttünk, hanem Mozart lelke az, ami pőrén vacog a színpad homályában.
A közönség az előadás végén felállva tapsolt és érezhető volt a levegőben valami meghatottsággal keveredett szomorúság, hiszen utolsó előadás volt a finálé előtt és nem könnyű elbúcsúzni valakitől, akit már nyolc éve szívünkbe zártunk. De nem is búcsúzunk végleg, hiszen tudjuk: Mozart bennünk él.

Zene, az vagyok én – részlet az Operettszínház Mozart! című előadásából, főszerepben Dolhai Attila

Árnyékdal – részlet az Operettszínház Mozart! című előadásából, főszerepben Mészáros Árpád Zsolt

Jézus Krisztus személye nagyon sok alkotót foglalkoztat legyen szó akár képzőművészetről, zenéről vagy filmről. Nem csoda, hogy a musical is felfedezte Őt. Az egyetlen nehézséget talán az jelenti, hogy a musical könnyed műfaj, míg a történet több, mint drámai. Viszont Andrew Lloyd Webber és Tim Rice tudták mibe vágnak. Miután 1967-ben elkezdték a József és a színes szélesvásznú álomkabát című ószövetségi történetet, nyilván bátrabban nyúltak az Újszövetséghez. Az eredeti darab 1970-ben készült el először lemezen, majd 1971-ben került színpadra. 1973-ban filmet is készítettek belőle, amely még egy Oscar jelölést is megért. A kor szellemisége határozottan érződik a musicalen. A szereplők éppúgy beleillenek az ókori környezetbe, mint a hippimozgalom világába.
A Madách Színház tavaly szeptemberben tűzte újra műsorra a darabot, Szirtes Tamás rendezésében, hármas szereposztásban. Mano és én az április 13-i előadást szemeltük ki a főbb szerepekben Feke Pállal (Jézus), Varga Lajossal (Júdás), Polyák Lillával (Mária Magdolna). Miután a filmet néhány nappal ezelőtt néztük, volt némi összehasonlítási alapunk a két rendezésben. Persze figyelembe véve, hogy mások a lehetőségek a két műfajnál.
A színdarab – akárcsak a film – már a kezdetkor jelzi, hogy szereplői színészek, hiszen a jelmezeket a szemünk láttára veszik fel és hatásukra válnak azokká a figurákká, akiket megszemélyesítenek. Ezzel a szereplők kívül helyezik magukat az eljátszottakon, vagyis nem véleményt nyilvánítanak, csupán játszanak. Pedig a darab nagyon is emberi. Nem ragaszkodik szóról szóra a Bibliához – szereplői modernebb nyelvet is beszélnek (pontosabban énekelnek) – de nem is ez a célja. Sokkal inkább az, hogy a történet különböző szereplőinek motívációját megkeresse, megpróbálja felfogni és érteni, hogy ki miért teszi azt, amit. Központi figurája nem is annyira Jézus, mint inkább Júdás. A tanítvány, aki bár szereti, nem érti Jézust és már az első dalban kifejti, hogy mennyire fél attól, hogy mi lesz a végkifejlet. Féltésből és szinte akarata ellenére válik árulóvá. A darab kivetíti érzelmeit, amelyben keveredik a kétkedés, a remény, a lemondás, a szeretet, a félelem, a kétségbeesés és bűntudat. Júdáson kívül csupán Simon és Péter kap még szót az apostolok közül, de ők és a többi tanítvány kétkedés nélkül, szinte vakon követik Jézust a történet szerint. Júdás egyedül van a belső vívódással, mint ahogy Jézus is. Ő sorsával és feladatával bírkózik belül, az egyik legdrámaibb pont, ahogy a Getsemané kertben sírva, imádkozva beszél Istenhez, a kínhalál biztos tudatában. A történetben Jézus egyetlen vígasza és biztos támpontja Mária Magdolna, aki olyannyira rajong érte, hogy az végül egy magasztaló plátói szerelembe csap át. Tulajdonképpen Mária Magdolna is ugyanúgy félti Jézust, mint Júdás, de ő nem próbálja meggyőzni vagy befolyásolni, csupán védeni és érteni. Ahogyan a darab ellentmondásos figurája Pilátus is. Ő csak egy szerencsétlen, de jámbor “őrültnek” véli Jézust és egyszerűen nem érti mi ez a felhajtás körülötte. Mi több: a tömeg gyűlölete láttán szinte megsajnálja és vonakodva enged a főpapoknak és a tömeghisztériának, mikor aláírja a halálos ítéletet.
A színdarab és a film azért egy dologban jelentősen eltér: Júdás végső megítélésében. A film egyértelműen jelezte, hogy Júdás – bűnét megbánva – a Mennyországba került, míg a színdarab hezitál a két lehetőség között. Nem teszi egyértelművé a választ, inkább a nézőre bízza, hogy alkosson róla szabadon véleményt. Különben Júdás személyét illetően az egyház sem foglal egyértelműen állást. Bizonyos tekintetben tette előre elrendelt volt, más szempontból árulóvá lett, de ugyanakkor Jézus maga választotta őt apostolának. Persze megnyugtatok mindenkit: válaszokat nem kapunk, csak még több kérdést.
A tegnapi előadásban Júdás – a jelmeznek is köszönhetően – igencsak elütött a többi szereplőtől. A többségében hippistílusban, de földes pasztellszínekbe öltözött apostolok közt idegennek hatott a vörös bőrdzsekis, fekete nadrágos, bakancsos figura. Igazi ellenpárjaként Jézusnak, aki hófehér ruhájában szinte vakított az emberek közt. Mária Magdolna színe a a rozsdavörös volt, ruháját a megtért nőhöz illően visszafogottra, de utalva korábbi életére – egyik oldalon felsliccelve, mégis erotikusra varrták. Pilátus kétféle ruhát hordott: általában egy kaftánszerű köpenyt, amelytől uralkodónak látszott, másrészt a Pilátus álmában egy amolyan tógaként feltekert lila ruhát viselt. Ahogyan a főpapok is sötét, csillogó kaftánt viseltek, fejükön magas fejdísszel, ami alakjukat csak még zordabbá, de ugyanakkor hatalmassá is tette. Heródest tudatosan nevetségessé tette a túlzottan színes és hivalkodó öltözék, hatalmas napszemüveggel.
A színpadképeket nem lehet eleget dicsérni. A kevés, de mégis jelentéssel bíró díszleteket szervesen kiegészítte a számítógépes animációval megmozgatott vetített háttér. Ezzel tudtak az emberekből tömeget varázsolni, a történéseknek pedig hangulatot teremteni.
A színészek egytől egyig illettek a karakterükhöz. Varga Lajos számomra egy igazi meglepetés volt: igazán élő és gyötrődő Júdást mutatott be, miközben szinte végigénekelte a darabot, kitűnő mozgáskultúrájával a színpadot teljes egészében uralta. A Feke Pál alakította Jézus – bár alkatra kevéssé aszkétikus, mint a Megváltót általában ábrázolják, sokkal inkább idézte bennem a barokk kor robusztus Krisztus alakjait – mégis tudott elesett lenni, amellett, hogy a kufárok kiűzésénél vagy Júdás elküldésénél erőteljes, míg a jeruzsálemi bevonulásnál inkább emelkedett és ünnepélyes volt. Énekhangját nem kell külön dicsérnem, hiszen hallottuk a Társulatban is énekelni, bár Jézus szerepe miatt is inkább önmarcangoló és visszafogottabb dalokat énekel, mint mondjuk a lázadó Júdás. Polyák Lilla gyönyörű és csodálatosan gyengéd Mária Magdolna, aki – egyszerre édesanyja (Mária nem szerepel a darabban), szerelme, tanítványa és követője Jézusnak. Szinte árnyékként suhan, könnyedén libben a nyomában, miközben szenvedélyes és odaadó dalokat énekel csodaszép hangján. Pilátus szerepében Venyige Sándor arisztokratikus és fegyelmezett, ugyanakkor érzékeljük döbbenetét és hitetlenkedését Jézus elítélésével kapcsolatban. Játéka hiteles, és Pilátus álmánál mélyen emberi is. A darab egyetlen “komikus” figurája Heródes (Nagy Sándor). Tulajdonképpen hálás szerep, mert egyetlen jól felépített dallal és remek koreográfiával jelentőssé teszi – a történet szerint itt nevetséges – alakot. Kajafás (Kőrösi András) mély énekhangjával és fenyegető külsejével kellően zord volt, Annás (Klinga Péter) – szerepének megfelelően – kellően ellenszenves és a harmadik főpapot, Bereczky G. Zoltánt külön dicséret illeti, mert több szerepben feltűnt és mégis mindig helyén tudott lenni, kíváncsi lennék egy olyan főszerepre is, amit ő alakít. Péter (Nagy Balázs), Simon (Németh Gábor) két kiemelt apostol, mindketten énekeltek egy-egy szóló számot, a szerepükben remekül helytállva. A mellékszereplők szintén több figurát alakítottak, egyszerre énekelve és táncolva, csodás koreográfia mellett. Kiemelem a gyerekeket, akik fiatal koruk ellenére hihetetlen profizmussal és szerepüket láthatóan komolyan véve helytálltak felnőtt kollégáik mellett.
Összességében a darab nagyon tetszett, ugyanakkor meghatott és – igen, bevallom – könnyekre fakasztott. A zenéjét – bár ismertem egy nagyon-nagyon régi lemezről, amelyen még Sasvári Sándor énekelte Jézust (érdekesség: most egyik szereposztásban ő Pilátus) – azért gyorsan megvettem a szünetben, azóta is hallgatom. A szövege kicsit más, mint korábban, de a film után azt gondolom, Miklós Tibor fordítása közelebb áll az angol szöveghez.
Szóval a darabot ajánlom mindenkinek, mert – pláne így Húsvéthoz közeledve – nem árt ha megállunk és elgondolkodunk a Lényegen. Lehet, hogy ez a darab közelebb visz hozzá…

Varga Lajos (Júdás) és Feke Pál (Jézus) szerepében még a Társulat című műsor idején 2008-ban.

Feke Pál (Jézus) énekli a Getsemáné című dalt szintén a Társulat című műsorban 2008-ban.

Alapvetően nyugodt ember vagyok és nem sokan tudnak kihozni a sodromból. A UPC azonban (nem először) elérte azt a fokot, ahol már az én agyvizem is forr.
Ma kaptam egy sms-t egy bizonyos INTRUM nevezetű cégtől, amely így szólt: “Tisztelt Ügyfelünk! Tartozása rendezése ügyében kérem haladéktalanul vegye fel velünk a kapcsolatot!” ezután egy iratszám és egy telefonszám. Nem tudtam mire vélni, hogy kinek vagyok én ügyfele, akinek haladéktalanul tartozom és a rejtélyes az egészben, hogy velem együtt a férjem is megkapta ugyanezt az sms-t (!). Ő azonnal fel is hívta a számot, ahol közölték vele, hogy velem akarnak beszélni.
Mont kiderült, egy UPC tartozást akarnak kamatostól behajtani rajtam. A történet azért zaccos, mert a UPC előfizetést lemondtam. A UPC ezután kiküldött egy csekket 37.000 Ft-ról, de nem stimmelt a számla, a lemondás utáni időt is számlázták. A férjem bement személyesen és reklamált. Az ügyfélszolgálaton elismerték a tévedésüket és azt mondták, ki fogják küldeni a módosított számlát 25.000 Ft-ról. Ezt mi különben szívesen kifizettük volna akkor is, de azt még át kell futtatniuk a rendszeren és ugye a 37.000 Ft-os számlára nem lehet 25.000 Ft-ot kifizetni a postán. Vártuk a levelet, nem jött, de nem mondták és így nem is tudtuk mennyi az átfutás, hát türelmesek voltunk. Ezután jött a fent említett sms az INTRUM nevezetű behajtó cégtől. A kettő között semmi. Sem számla, sem felszólítás, semmi.
A behajtó cég munkatársa nem akarta végighallgatni a fenti történetet, szerinte mindenképpen mi hibáztunk.
Kérdeztük, hogy egy: hogyan vehették át ezt a behajtást, ha nincs róla bizonyítékuk, hogy mi ezt a számlát egyáltalán megkaptuk?!
Kettő: honnan van meg nekik a férjem telefonszáma?! A UPC előfizetés ugyanis az én nevemen van. Ha az ő mobilszáma megvan, azt csak a UPC adhatta át nekik, mert a bekötésnél – évekkel ezelőtt – ő volt megjelölve kapcsolattartóként. Ha ez így történt, akkor ez az adatokkal való jogtalan visszaélés, amiről viszont nekünk van bizonyítékunk, mégpedig az sms. Ugyanis, míg az én adataimat jogilag átadhatja a UPC a tartozás miatt, addig a férjeméhez a világon semmi közük.
Három: ha a UPC-nek megvolt mindkettőnk telefonszáma, miért nem értesítettek ők a fizetési hátralékról, illetve arról, hogy kiküldték a számlát?!
Az INTRUM ügyfélszolgálatosa nem sokáig bírta cérnával és azt mondta, hívjuk fel a UPC-t. Megtörtént. A UPC-nél azt mondták: ők kiküldtek egy számlát, igaz, nem ajánlott levélben, ezért valóban nincs róla bizonyítékuk, hogy megkaptuk. Elismerték, hogy nem jogos a behajtás, de nem tudják visszavonni, legjobb, ha kifizetjük a behjatócégnek a kamattal együtt.
Felhívtam újra az INTRUM behajtócéget és elmondtam nekik, hogy a UPC elismerte a tévedését, de nem tudják visszavonni a behajtást. Erre közölték, hogy ez a mi hibánk, nem a UPC-é, mert nem szóltunk, hogy nem kaptunk számlát. Na itt ment fel bennem a pumpa. Hogyan szóljunk, hogy nem kaptunk számlát, ha egyszer nem is tudtuk, hogy elküldték-e?! Azt sem közölték, hogy mikor küldik! Erre a hölgy pökhendin megjegyezte: “Na és? Ha fél évig nem kapnak számlát, akkor ölbetett kézzel ülnek?” Ha nem havi számláról van szó, hanem egy – a UPC által eredetileg rosszul kiállított – módosító számláról van szó, akkor igen. De akármilyen tartozásról is van szó, nem elvárható egy szolgáltatótól, hogy előbb ajánlott levélben értesítsen egy tartozásról, mielőtt behajtócéghez fordul?!
Mindegy, túllendültem a dolgon. Pontot akartam tenni az ügyre. Mondom a hölgynek, hogy kifizetem a kamatot is, de hogyan tudom megtenni? Azt mondja, hogy küldtek egy levelet az INTRUM-tól, amelyet 7-én, azaz hétfőn adtak fel. Mondom 10-e, csütörtök van és még nem kaptam meg. Mint kiderült, ez sem ajánlott levélben fog érkezni és egy nyolc napon belül kifizetendő csekket fog tartalmazni. Kérdem én: honnan tudják, hogy mikor veszem kézhez, ha nem ajánlott levél? Mi van akkor, ha nyolc napon belül meg sem érkezik? Erre a hölgy azt mondta: most itt rögzíti, hogy én jeleztem, hogy nem érkezett meg a levél és ha nem érkezik meg 21-éig, akkor szóljak nekik telefonon. Mondom: és a fizetési határidő? Azt is rögzíti, hogy ezért szóltam. Persze erre kérdezhetem, hogy nekem milyen igazolásom van arra, hogy ez valóban rögzítve volt?
Egy biztos: soha a UPC-vel nem fogok ezután szerződni és minden kedves barátomat és ismerősömet – az ő érdekükben – le fogok beszélni erről a cégről.

A Ferdinánd Monarchia Cseh Sörházban január 21-én egy igazán különleges előadásnak lehettünk résztvevői. Szándékosan nem “nézőit” írok, mert a színházi előadással megspékelt vacsora helyszínén a vendégek egy-két órára Svejk ismerőseivé váltak. A vendéglő visszarepült a múltba és mi 1914-ben találtuk magunkat, közvetlenül a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet után, egy cseh kiskocsmában, ahová betévedt Svejk és vacsora közben tragikus, komikus vagy épp szatírikus történeteivel traktált bennünket.

Svejk, a derék katona

Az előadás érdekessége, hogy a Svejket alakító színész – Tóth Zoltán – a vacsoravendégek közt fel-alá járkálva mondja el a monológra felépített előadást, amelyet időnként – Ernyei László tangóharmonikásnak köszönhetően – harmonikaszóval és énekkel szakít meg. A történetek közé beékelt dalok szintén szervesen kapcsolódnak a darabhoz, hiszen korabeli katonadalokról van szó. Érdekes, hogy ahogyan időrendben közelítettünk a háborúhoz, a történetek egyre több komikus elemet tartalmaztak, bár inkább szatírikusak lettek, míg a dalok folyton komorodtak. Tóth Zoltán Svejkje élő, emberi figura, a helyszín még közelebb hozza hozzánk a derék katonát, aki történeteit egymásbaöltve, folyamatos mozgásával “bejátssza” a vendéglő egészét, állandó figyelmet tart. Az ember elgondolkodik a száz évvel ezelőtti történetek tanulságainak napi aktualitásán és hálát ad, hogy mégsem abban a korban élt. A darab plusz mellékszereplője a csapos, Palivecz – itt a vendéglő tulajdonosa – Martin Imre – alakította, hozzáteszem: remekül. A kiszolgálókat sem irigyeltem feladataik miatt: a vendéglő ugyanis dugig telt az előadás hírére, így alig győzték hordani az ételeket-italokat. De javukra legyen mondva – fennakadás nélkül hajtották végre a nehéz feladatot és még mosolyra is futotta két megrakott tálca között. Egyáltalán: nagyon barátságosnak találtam a tulajdonost és a személyzetet egyaránt, ami üdítően hat a mai személytelen világban.

Füstölt csülök pirított knédlivel

Az előadáshoz külön menü társult. Elsőként harctéri lélekmelegítőt kaptunk Becherovka személyében, amihez az előadás előtt korabeli cseh dallamok harsogtak a hangszórókból. Az előétel füstölt csülök volt pirított knédlivel, tejszínes tormamártással – igazán ízletesen elkészítve. Őt követte a Budejovicei Kulajda leves erdei gombával, ami elsőre csak egy furcsa zöld színű “lének” tűnt a leveses tányérban, de az illata és az íze minden látvány ellenére meggyőzött – kanalaztuk is szorgalmasan. Főételként a znojmói göngyölt húst szolgálták fel köménymagos párolt káposztával és gombóccal, majd az egészet szó szerint megkoronázta a desszert: a „Csomagolt Alma”. Ez utóbbi egy kelttésztába rejtett alma volt, amelyet körbelocsoltak tojáslikőrrel és csokoládéval – ez az a fajta desszert, amit az ember önkéntelenül is átszellemült arccal és csukott szemmel fogyaszt. A vacsorához még járt két pohár cseh Ferdinand sör, az egyik világos, a másik vörös fajtából.

Znojmói göngyölt hús

A jó vacsora ismérve, hogy alig akartunk felállni az asztaltól – még sokáig beszélgettünk a szép étterem korona alakú üvegberakásos díszítése közt a kézzel faragott székeken, Rumcájsz, Manka, Spejbl, Hurvinyek, Moha és Páfrány társaságában (a vendéglő kabalafigurája – Kisvakond – most lekerült díszhelyéről, mert óriási figurájától nem láttak volna a vendégek :).
Kitűnő kezdeményezésnek tartom a vacsoraszínház ötletét és szívesen látnék máskor is ilyet. A Svejk vacsorát minden hónapban megismétlik, ezért mindenkinek csak ajánlani tudom. Bár magát a Ferdinánd Sörházat (Bp., VI. kerület, Szív u. 2.) is érdemes meglátogatni egy vacsora vagy – ha másnem – egy sör erejéig.

Ferdinánd Sörház

Mi tagadás, nem most voltam már tini. Egy estére viszont újra azzá válhattam Bereczki Zoltán lemezbemutató koncertjén a Syma csarnokban 2010. december 30-án.
Tudom, hogy meglepődtök a bejegyzésemtől, de bevallom zenei mindenevő vagyok. Nálam a népzene jól megfér a táncdal, a rock és a musical mellett, de bejön a disco és még néhány alternatív zene is, sőt egy időben sokat jártam operákra is a színházba. Szóval tényleg mindent szeretek.
Bereczki Zolira érdekes módon nem Szinetár Dóra kapcsán figyeltem fel először. Igazából nem is tudtam, hogy ők ketten összetartoznak, amikor a Rómeó és Júlia magyar változatában feltűnt nekem egy srác, remek mozgással, mókás mimikával és nem utolsósorban kitűnő hanggal. Biztosan utálja, ha a külsejére utalnak, de épp a vörös haj tette nem mindennapivá különben is helyes külsejét. Aztán egy ideig nem találkoztam vele, és később mint Dóra párját láttam viszont különböző műsorokban. Egyébként Szinetár Dóra pályáját is nyomon követtem itt-ott, hiszen nagyjából egyidősek vagyunk (egy évvel vagyok fiatalabb náluk). Emlékszem a gyerekként énekelt dalaira és láttam egyszer a Szegedi Szabadtéri Színpadon a Nyomorultakban is, mint gyerekszínészt. Őt is csodáltam már korábban gyönyörű hangja és csinos külseje miatt, így nem csodálkoztam, hogy a két különleges ember egymásra talált. Sajnos duettben még nem hallottam őket élőben, de ami késik, nem múlik.
Most azonban visszatérve Bereczki Zolira, először meglepődtem, amikor a szólóban énekelt számait meghallottam. Ez más stílus, mint amit megszoktam tőle, bár elég emlékezetes volt “magyar Michael Jacksonként” az egyik Csináljuk a fesztivált! műsorban, és később a műsor keretein belül is tett egy-két kitekintést más zenei stílusok irányába. Duettben szoktam meg őket, mert nagyon passzol a hangjuk és jó rájuk nézni, de megértettem, hogy külön utakat is szeretnének járni, hisz mindenkinek saját álma van.
Mindezt kifejezi az album és a koncert címe is: Álomkép. Mert egy megvalósult álomról szólt ez az egész. Nem tudtam eldönteni időnként, hogy egy kiforrott énekest vagy egy boldog kisfiút látok-e a színpadon, aki “színpados-énekeseset” játszik, de azt hiszem mindkettő ő volt. A koncert látványban sem szűkölködött: az első számnál Zoli szó szerint felszállt és bukfencezve, fejen állva, röpködve énekelte végig Szállj velem! című számát a meglepődött nézők feje felett.
A háttértáncosok is kitettek magukért: az X-Faktor táncosai mellett egy 16-20 év körüli fiatalokból álló tánccsoport a No comment egészítette ki a színpadképet, roppant változatos koreográfiát előadva. Emellett időnként pirotechnikai elemek is színesítették a látványt, ami messziről biztos látványos, de mi az első sorban kissé megperzselődtünk a forróságtól, nem beszélve róla, hogy a felcsavart lángok “teleköptek” illatos olajjal (a színpadot is, úgyhogy nem győzték törölgetni a csúszásveszély miatt). De ez hozzátartozik az élő koncert varázsához.
Zoli az új album dalai mellett énekelt korábbi szólóalbumáról és elénekelte kedvenc külföldi számait is, így kaphattunk ízelítőt Phil Collins-tól George Michael-ön át a Kool and The Gang-ig. A számokhoz pedig külön műsor is tartozott – Phil Collinsnál például az dobos-énekeshez híven Zoli a dobok mögé pattant és olyan szólót produkált, hogy önkéntelenül csúszott ki a számon az elismerés: Ez igen! Természetesen nem hiányozhatott a repertoárból a nagy siker: Billie Jean sem. A megfelelő Jackson kabátban, csillogó kesztyűvel és kalappal, ami aztán a sikongó rajongók közt landolt.
Apropó, rajongók. A Lionel Richie-féle Hello introjánál valamelyik “tinilány” nem tudta tovább türtőztetni magát és félájultan sikoltotta a levegőbe: I love you! Mire Zoli kizökkent a koncentrálásból és mosolyogva nyugtázta: Akkor ezt most neked éneklem.
A koncerten felléptek vendégelőadók is, köztük Tóth Gabi, akivel közösen éneklik a Holnap másé már című számukat. Gabi fellépőruhája elég merész volt, fekete flitteres sortját hátul rózsaszín fűző fogta össze, míg a felsőrész… ha lehet így nevezni, két pántból állt. Önkéntelenül is a Star Trek TOS kosztümjei jutottak eszembe, ahol a nőkre a jelmeztervező bevallottan felragasztotta a ruhákat, hogy ne mozduljanak el a kényes részekről. Ehhez képest Zoli szolid eleganciája úgy hatott mellette, mintha egy másik számához az Angyalfiú, ördöglány-hoz adtak volna illusztrációt. Viszont a közös duett – talán pont az ellentétek miatt – meglepően jó, érdemes meghallgatni.
Johnny K. Palmerrel előadták a cd egyik pörgős angol nyelvű dalát, míg az egyik háttérénekessel, Farkas Zsófival (akiről azt is megtudtuk, hogy valaha egy klubban énekelt Zolival) egy ismert dalt énekelt csodaszép duettben immár reflektorfényben.
A youtube és a rádió hatása azért meglátszott – az új album dalai közül a Kerek egész című számot tudták a legtöbben énekelni, ami egy külföldi szám (JLS: Kickstart) nagyon jól sikerült magyar feldolgozása, valamint az először két évvel ezelőtt elhangzott Hangokba zárva című szintén feldolgozást (Josh Groban: February song). Ez utóbbi egyébként személyes kedvencem. A magyar szövege nagyon mélyértelmű és nem tudom egy tizenévesnek mit mond, de egy harmincasnak elég sokat: a hitről, arról, hogy az embernek időnként érdemes számotvetnie az életével, mert csak egy valakinek tartozik az álmai megvalósításával – mégpedig saját magának.
A koncert ütős volt és meg merem kockáztatni, hogy világszínvonalú. Bár, mint fenn említettem, Zoli szinte majdnem pontosan egy évvel idősebb csak nálam, most a színpad mellett csápolva ismét tininek éreztem magam. Mano – aki hősiesen elvitt a koncertre és még hősiesebben állta a sarat a tinilányok visítozó gyűrűjében csak elnéző mosollyal nézett rám, mikor én is felsikítottam a színpad szélére álló Bereczki Zolinak. Felnéztem az énekesre, aki mint egy félisten magasodott fölém, pedig az arca abban a pillanatban is úgy festett, mint egy gyereké a karácsonyfa alatt…

A fenti előadás részlet az X-Faktor 2010.12.04-i adásából.